A mindenkori érettségizők nevében

A szüleinkhez szólok most. A nem végzős barátainkhoz. A testvéreinkhez, nagyszüleinkhez, a nagynénikhez, nagybácsikhoz, a hivatalnokokhoz az oktatásügyi központokban, a boltosnőhöz, a tanárainkhoz, a miniszterekhez, a bagolyhoz a fán és magához az oktatás intézményéhez. Most, itt megvallom, milyen csatákat vívunk magunkkal. Most, és soha többet, mert erről nem beszélünk. Ha beszélünk, azzal csak közelebb hozzuk a májust. Tétován írom e sorokat is – és ha emiatt holnap májusra ébredek? Kinézek az ablakon, és azt látom, hogy elolvadt a hó, a kutyafiú kergeti a kutyalányt, virágba borult a tulipánfa, és én indulnék az iskolába, de nem találom az iskolatáskám? Nem találom, mert már nincs is meg? Meg kell tennem. A mindenkori érettségizőkért. Álljon itt eme kusza jegyzet a végzős diák általános lelkiállapotának hív krónikájaként.

Nagy mellénnyel kezdtük a negyediket. Hogy most egy teljes évünk van arra, hogy megtoroljuk három év kisebbségi érzését, hogy felsőbbrendű pillantással illessük az összes kis tudatlant, mert mi már tudjuk. Most majd bandázunk az iskolaudvarban, és nagyokat röhögünk, olyan „tizennyolcévesen”, és arról ábrándozunk a tükör előtt, hogy milyen szögből mutatna legjobban az ábrázatunk a tablóképen. Olykor-olykor majd előhozakodunk a témával, hogy mégis ki milyen ballagási ruhára gondolt, kicsit összekapunk, hogy a bugyirózsaszín, leopárdmintás kezeslábashoz márpedig ragaszkodunk, aztán ejtjük a témát azzal, hogy egy csomó idő áll még a rendelkezésünkre. Aztán egy szép reggel az édességekkel teli csizma fölött nagyon éretten ugrabugrálva befurakodik egy sötét gondolat a fejünkbe: december 6. van. December.Hova tűnt az ősz? A narancssárga avar-ábránd? A pajkos nyáridézés a fűben heverészve? Mikor került föl a nagykabát? Ki és mikor ültetett a fényképész elé, mosolyogj, mondták, hogy a büdös borzba mosolyogjak, az előbb kérte az osztályfőnök, hogy ki-ki írja föl az érettségi munkája címét! És én épp az előbb vigyorogtam bugyután, hogy milyen érettségi, én erről nem tudok semmit, kérem szépen! No de nyugalom, itt a téli szünet (megtoldva-megkurtítva itt-ott a malacnapokkal), összesen 3 hét, akárhogy is számolom, még ha a karácsonyi és az újévi hepajt és regenerálódást is beleveszem, így is bőven meglesz az érettségi munka. Aztán talán még a magyar dolgozatokba is belekezdhetek.

Szépen teltek az ünnepek hát.

Január. Második félév. Átalhattam az elsőt, vagy nem is tudom, remélem, azért nem járatják velem újra. Rosszat álmodtam: azt, hogy a tanév végén (ami most valahogy hamarabb lesz, mint eddig) valamiféle vizsgákat kell tennünk. Nem szeretem a vizsga szót. Viszketni kezd tőle a központi idegrendszerem. És ami még a vizsgáknál is rosszabb: a rémálom azt kacagta kárörvendően a képembe, hogy már csak négy hónapig vagyok középiskolás. Már csak négy hónap biztonságot adó rutin, négy hónap táblatörlés, négy hónap denehézaziskolatáska, matekdoga, lógás, mert nem készültem, igazolatlan, akkor írjon be, nem érdekel! Négy hónap múlva nem tartozom már ide. De oda sem még. Csüngök majd a légüres térben, két kézzel szorítva a semmit, és pislogok hátra, hátha meglátom a gyűlölt, piszkos iskolai vécét, de az nem lát már engem, nem is érdeklem, ő már nekem megszűnt vécé lenni. Fél kézzel kaparok valamit az érettségi feladatlapra, a másikkal kapaszkodom a semmibe továbbra is görcsösen. És sokáig lógok még ott, rettegve, hogy hova pottyanok, ha elfáradtak az ujjaim.

Hát így. Most is az érettségi munkámat kellene írnom. Nekiültem, hát ez jött ki. Nézem az órát, fejeznem kell, legalább fél oldallal jó lenne megtoldani azt a dolgozatot. Meg mondogatják anyuék, hogy készüljek az angolra „kicsit intenzívebben”, hát azt sem ártana még a mai napba beleszorítani. Meglesz, megcsinálom. Kikapcsolom az agyam, és átállok gépüzemmódba.

Kérem az olvasót, ne adja ki ezt az írást illetéktelen kezekbe. Rejtse el egy ládában a padláson, és felejtse el e kétségbeesett sorokat. Jól vagyunk, megvagyunk, vannak nekünk azért hétköznapi gondjaink is, például a holnapi felelés bigiből (hoppá, ürügy a dolgozatírás elblicceléséhez!), hétvégén meg vár minket az élet, a tánc, és akkor tényleg teljesen elfelejtjük ezt a nyavalyát. Hát kérem, hogy az olvasó se tulajdonítson neki jelentőséget. Másnak is sikerült, nekünk is fog. Tanulunk, lélekben készülünk.

Meg eddzük az ujjainkat, hogy jól bírják majd a kapaszkodást.

Az írás az idei Podolszki József publicisztikai pályázaton kiérdemelte a Képes Ifjúság különdíját